A kárpitos szakma Biedermeier idején, az 1800-as években prosperált főleg. Ekkor Georg Junigl szabadalmaztatta a kárpitos eljárást, hogy egy jóval magasabb szintre lehessen emelni a bútorok kárpitos munkafolyamatait. A felhasznált kender és vasrugók segítségével a kárpitos bútorok felülete nagyon rugalmas lett, így azt az érzést keltették, mintha a régebbi lószőrrel készült párnák lennének. A fejlesztés segítségével nagyobb népszerűségük volt a kárpitos bútoroknak. Még csak az ülőfelületeket vonták be kárpitos módszerrel az 1500-as években, később viszont már olyan bútorokat készítettek, ahol a kárpitos szakember munkája sokkal fontosabb lett, mint például az asztalos szakemberé, így a fa elemeket már alig lehetett látni a Biedermeier-korszak idején. A kialakult találmányokat és eljárásokat a kárpitos szakmában az 1960-as évekig használták. A kárpitos szakemberek körében a tűzőgép és a habgumi ekkor debütált, így a bútorgyártási technológia egyre modernebb lett. A lószőrt és az afrikot le is cserélték, hogy a munkavégzés gyorsabb legyen, a kárpitos szakemberek ekkor álltak át a szivacsra. A kárpitos mesternek a klasszikus és antik bútorok esetében oda kell figyelni a korhűségre, akkor is, ha olcsóbb a modernebb eljárási forma.